Rózsaszín köd. Ez a Felhő a nadrágban című előadás kiindulópontja.
Az a hátborzongatóan aktuális rózsaszín köd, amely minden idők sötét időszakait belengte. Az önbecsapás jelképe, amit van, aki számításból, más könnyebbségből von maga köré.
A másik, talán józanabb eszköz a nehéz idők túlélésére a nevetés.
A Kosztolányi Dezső Színház művészei Kokan Mladenovic vezetésével a humort, az iróniát és a sziklakeménységű tényeket ragadták meg, vették magukhoz, rágták meg és adták vissza a nézőknek egy könnyfakasztó előadásban.
Könnyekről beszélek: ritka a néző életében, amikor egyszerre fáj a hasa a nevetéstől és gyomorgörccsel sírdogál. Itt a két véglet között is minden érzelmet szétszálaz az előadás, miközben a gondolatok forradalmi, feszült hangulatban szaladgálnak az ember fejében.
A leginkább diákszínpadokról ismert előadásforma, a nagy egész etűdszerűen boncolt, vegyes stílusú bemutatása nagyszínpadon is termékenynek bizonyult.
Ugyanis üvölt a színpadról, hogy az oly nagy odafigyelést és készségtárat igénylő abszurd iróniatenger közepette a színészek nem csupán eljátsszák, de élvezik is a játékot. Holott a látszattal ellentétben nincs könnyű dolga a játszóknak, hiszen a tánctól a prózán át a pantomimig rengeteg eszközt használnak, javarészt egyszerre.
Felajánl a darab egy ritkán előcitált nézőpontot, a színház (és a művészetek) viszonyát egy elnyomó környezetben, diktatúrában. A művészetek mindenkor a társadalom alapjainak szilárd rétegét kell, hogy jelentsék.
Vlagyimir Majakovszkij kiáltványa (verse), a FORRADALOM TÍZ ÜZENETE, és az arra adott tíz válasza a XX. század elején megfogalmazta a szabadság pontjait. Mindez azóta is érvényes maradt.
(Kosztolányi Dezső Színház: Felhő a nadrágban)
Fotó: thealterphoto2018