Bogya Tímea-Éva: Trojka meets Tolsztoj meets Jacko
Lakásszínház helyett a Szegedi Nemzeti Színház Balett-termében játszotta a Trojka Színházi Társulás a Soós Attila rendezte Anna Karenina (befejezetlen történet – Love is the answer) című előadását. A terem falát borító tükrök sokszor hozzá is adtak a karakterek színpadi jelenlétéhez, a helyzetek drámaiságához, ahogy, mondjuk, három Karenin (Mátrai Lukács Sándor) tekintete nehezedett Annára (Gryllus Dorka).
Sokan ismerik a történetet, s ha nem is olvasták a regényt, de szinte biztosan látták már feldolgozását. És mégis, az előadás képes olyan érzékenységgel életre kelteni a történet lelkét, hogy az ember azt érzi, ilyennek még sosem látta azt. Ez az Anna Karenina könnyedén megsimogatja, majd megszorítja a lelked.
A színészek játéka precíz, kidolgozott. Lenyűgöző életszerűséggel vannak elrejtve a ki nem mondott szavak az arc rezdüléseiben vagy a kéz mozdulataiban, amelyeken keresztül elmélyítik a karakterek jellemeit. Az előadás elemi összetevői a szerepösszevonások, melyek a praktikus kényszeren túlmutatva külön színházi élvezetet nyújtanak. Főleg akkor, amikor egy színész két teljesen ellentétes személyiséget is megformál.
Minimálisan változik a jelmez (tervező: Szlávik Juli), és Mátrai Lukács Sándor, megigazított nyakkendővel és szemüvegesen a szent Karenin, aztán szemüveg nélkül, kigombolt ingben máris a lator Sztyepa. Nagy Dóra átalakulása látványosabb, ő egyszer az alázatos Dolly, majd a megmondós Betsy. Soós Attila a gyermeklelkű Levin, az elkényeztetett Szásenka (ezt a szereplőt a társulat dramaturgja, Balassa Eszter írta a szövegbe), vagy a félénk Szerjozsa.
Az átalakulások a színészi játékra építenek: a néző viselkedésük, gesztusaik alapján választja el a karaktereket. Az átalakulások nem csak ebben nyilvánulnak meg, hiszen az előadás végére az összes szereplő élete drasztikusan megváltozik, ezekkel a változásokkal együtt alakul a színészek játéka is, így például Kitty (Eke Angéla) lázadó bakancsos tiniből elegáns ruhákban járó feleség és édesanya lesz.
Az érzelmi telítettség már a kezdéskor jelen van, Anna és Vronszkij (Bárnai Péter) a tér két végében állva, egymást nézve teremti meg azt a bizonyos pályaudvart és azt a bizonyos pillantást, ahol az egész kezdődött, és amiben már benne volt a vég. Nem létezik számukra közös boldog élet, hiába költöznek vidékre. Egészen elkeserítő, ahogy Anna behúzza a tükröket eltakaró óriás fekete függönyöket, miközben arról mesél Dollynak, hogy mennyire boldogok (akinek folytonos terhessége szó nélkül maradt az előadásban).
A klasszikusan keserű történetet feldobják a váratlanul érkező Michael Jackson-dalok és a táncbetétek, amikkel együtt állnak össze az egymásba fonódó, egymásra épülő jelenetek egész estés előadássá. Az, hogy a vintage bőrönd és a szegecses zokni egy térben van, nem kuszálja össze a korokat, sőt harmonikusan tudnak létezni egymás mellett, egyszerre kerülve közel napjainkhoz, de mégis távolmaradva egy álomszerű igazságban.
(Trojka Színházi Társulás: Anna Karenina)
Fotó: thealterphoto2018