Búcsúznak a junior bloggerek

Bálint Zsófia: THEALTERvonat

Nehéz vállalkozás röviden összefoglalni, hogy mit is jelent számomra az elmúlt egy hét. Ha a THEALTER-re gondolok, akkor gyors jelenetek, bevillanó képek montázsát látom magam előtt, hangok, színek, benyomások kavalkádját. Méhek zümmögése a Ligetben, suhanó biciklizés a helyszínek között, ijesztő szörnyalak árnyképe a háttérben, vakon jegyzetelés a sötétben, pálinka torokmaró érzete egy elképzelt menyegzőn, lelkesedés és lenyűgözöttség. Pörgés, aztán fáradtság, mert kelni kell, mert menni kell és írni kell. De ha nem is kell, hajt a kíváncsiság, a látni akarás, ami erősebb a fáradtságnál. A THEALTER egy gyorsvonati utazás, ami izgalmas világokon robog keresztül, miközben utasai az ablakra tapadva igyekeznek mindent befogadni, feldolgozni és megjegyezni. Akárcsak a MÁV, néha késik, de végül mindig elindul. De talán mégsem jó ez a vonatos hasonlat. Mert ellentétben a MÁV-val ebből az élményből nem akarsz kimaradni! Nem mindegy, hogy lekésed-e a vonatot, mert nem jön következő. A THEALTER egyedisége, hogy a program, az előadások évente változnak, így az élmény mindig megismételhetetlen marad.

Czabala Zsófi

Kilenc nap. Harmincegy előadás, mínusz kettő a covid mitt. Ebből huszonhetet láttam. Sok, kevés, sok, kevés: ki-ki döntse el. Mennyire számít ez maratoninak? Nagyon. Ezt mi is éreztük, bloggerek, akik a keménymag többi tagjához hasonlóan félkábán hagytuk el a Régi Zsinagóga épületét. De nem azért, mert rossz volt, hanem mert kimaxoltuk, pedig nem volt muszáj. Senkinek nem volt az. A színháznak és ennek a fesztiválnak a szerelmesei vagyunk. Ezalatt a kilenc nap alatt az, akinek a számára a színház nem csupán a szórakozást jelenti, rengeteget tanulhat és fejlődhet. Különféle műfajok kavalkádja, eltérő gondolkodásmódok, alkotói sajátosságok színei csapnak össze, hogy a végére egymást kézen fogva alkossák meg a színházi palettából kikevert és megfestett szivárványt. Hihetetlen érzés főnixnek lenni, aki, ha elesett is és porrá lett, később majd feltámad hamvaiból, majd örömmel, büszkeséggel tekint vissza előző életére. Nekem kicsit ilyen élmény minden évben a THEALTER. Valahol a középpontjában kicsit porrá leszek, majd a végén teljesen újjászületek, és aztán egy újszülött kíváncsiságával és fáradtságával szemlélem a világot.

Ferencz Hedvig

Érdekes, ahogy évről évre másképp járok a fesztiválra. Legelőször az előadásokra jártam, meghallgattam a Kritikus szekciót, hazamentem és írtam. Közben más dolgokat is csináltam, vásároltam, nagytakarítást tartottam, barátok látogattak meg, megvarrtam a régi nadrágjaimat. Aztán elkezdtem maradni, beszélgettünk a Zsina-kertben, kevesebb időm maradt a házra, a THEALTER kezdte beosztani a hetemet, én pedig engedtem neki. Most már ketten vagyunk ezen a héten, a színház és én, meg mindenki más is ott van az ő színházával együtt, egyikünk sem szeretne más dolgokkal is foglalkozni. Az idei fesztivált teljesen belaktuk, azt hiszem. A bloggercsapat tényleg csapat volt, a színházi közösség pedig valóban akként működött. Szomorú és hálás is, mikor véget ér egy fesztivál. Az idei THEALTER-nek az előadásai is ehhez a kettősséghez igazodtak. A sok nehéz téma, profi humor és erős kiállás tényleg így hagyott magamra vasárnap: feltöltve, szomorúan és tettre készen. Így álltam neki az egy hete felgyűlt mosatlannak. És így várom a következőt.

Kiss Lóránt: Egymást beszélni

Előadás után a baráti társaságok felállnak a nézőtérről, és szanaszét röppennek a város különböző kocsmái és kávézói felé, hogy megemésszék a látottakat. Először hosszú mondatokat kavargatnak a beszélgetés nagy üstjében: “alapvetően tetszett, és minden elismerésem, mert nagyon technikás megoldások voltak, de valahogy a vége felé mintha nem vállalták volna fel a saját tétjeiket”. Aztán érkeznek új emberek, a volt szaktárs, akivel mindig a hátuk mögött beszéltétek ki a barátaitokat, vagy valaki, akiről már sokat hallottál, és most kicsit imponálni akarsz neki. Ilyenkor már nem veszed a fáradságot, hogy újra felépítsd az egész korábbi monológot, ezért egyszerűsíted: “technikás előadás, de mintha nem lett volna lezárása”. Aztán kérnek, hogy fejtsd ki. Elkezded. Valaki megunja, és benyögi, hogy csak rossz volt. Valaki más vitába száll vele. Ekkor elcsípsz egy érvet, egy jó metaforát, ami neked sose jutott volna eszedbe, és amikor megjön egy másik társaság, nekik már ezzel meséled: nem árulod el, hogy te is úgy hallottad, csak elegánsan, természetesen ejted el a beszélgetésben. Másnap már erről emlékeznek rád. Aztán te adsz valakinek egy ötletet, ami tovább gördíti a monológját. Egymást tanítjátok beszélni. A színfalak mögött és a színpadon dolgozók nem is tudják, mekkora munka folyik a nézőtéren. Mondatról mondatra rakjátok össze újra az előadásokat kocsmaasztaloknál, online csetszobákban, gmail levelezésekben. A fesztivál folytatódik.

Kósa-Szigety Zsófia

Éppen egy THEALTER-írásomból szakadok ki elköszönni. Nem elköszönni. Egy nappal a fesztivál után ezt így is tartom méltónak. Még sokat fogok írni róla. Ígérem, nem csak Messengeren. Ha kérditek: nem voltam Szegeden Lidl-ben. Aldiban voltam, és ez nem egy otthonélmény. De kinek is lenne kedve otthon tespedni? Ha az ember minden nap háromszor, négyszer vált életteret, elszokik a kényelemtől. Fejben talán még többet költöztem. Az utolsó bepakolás nehéz volt. De úgy éreztem, hogy ez idő alatt az otthonról tanultam. Nem elvárásaim születtek, nem is fantáziáim. De mélyen tanultam a természetéről, a felismeréséről. Színház a színházban, otthon az otthonban, színház az otthonban, otthon a színházban. A THEALTER-en megvalósult. Minden nézőtér a barna, kissé kényelmetlen dőlésszögű sepsiszentgyörgyi fotelom. Fejlődéstörténet.