Dohy Anna: Tömegsír a szekrényben
A függőleges övezetesség izolációjában egy család tagjai temetésre gyülekeznek. Személyiségük többszörös fénytörésben formálódik meg Horváth Csaba Vaterland című előadásában — egymásnak ellentmondó monológok (Thomas Bernhard különböző szövegeiből vett sziporkázó részletek) és csak részben fedő családtörténetek mozaikjából áll össze egy tragédia szövedéke.
Az apa öngyilkos lett — vagy baleset történt? Az üvegházban felállított ravatal körül a rokonok magukban beszélnek egymásról és önmagukról, viszonyukról a családi birtok ambivalens történetéhez.
Minden családban ott a csontváz a szekrényben (ebben az esetben világháborús tömegsír), de a karakterek nem csak a baljós múlt viszonylatában foglalkoznak a halállal.
Sziklaszilárd vasépítmény magasodik a színpad közepén. Egyszerre szolgál üvegházként, ravatalként, a magashegység és a családi birtok megjelenítőjeként. Tákolt, egymásba illesztett négyzetlapjai és üvegfelületei szétszerelhetetlennek, örökkévalónak tűnnek, és mintha a falak között történt halálestek csak még inkább megerősítenék az építményt: az áldozatok csontjai beépülnek a talapzatba, mint kövek a habarcsba.
Ahogy bomlik ki a történet, egyre több csont kerül elő a magashegyi birtok mondriani geometriával megjelenített vasépítménye alól. Mint a kutya, amelyik mindig pont azt ássa ki a kertben, amit nem kellene: a monológok alatt sorra hordják elő a szereplők a lapockacsontokat.
Halomba rakják, élesítik, kopogtatják őket, mintha abszurd hangszerek volnának. A csontzenét jódlizás egészíti ki az elmúlás hisztérikus, infantilis játékává, amelyben groteszk ellenpontként komoly arccal hivatkoznak Haydnre és a falusi zenészek abszolút hallására. Az előadásból nem hiányzik a humor, de a parodisztikus ismétlések, a karakterek elvakultsága keserű komédiába fordul át.
“A világ a halál iskolája.” — mondja az anya (Földeáki Nóra). Az élet egyetlen logikus és szükségszerű kimenetele az, hogy meghalunk. Miért volna hát okunk csodálkozni egy öngyilkoson?
A halál mindenkit táncba visz: anyát, fiút, húgot, nagybácsit, a papírgyártót, stb. A családi gazdaság darabokra hullik, a vasépítményt szakszerűen szétszerelik. De a birtok elajándékozása kellő elégtétel az ősök bűneiért?
Az ismerős táj, az apaföld elhagyása segít lezárni a múltat? Vajon az utódok képesek lesznek tovább lépni az örökölt “öngyilkos-egzisztencián”?
Az előadás nem ad válaszokat, nem ad elégtételt, sem feloldozást. A színészgárda precíz kivitelezése, az irodalmi szövegek abszurd ereje a végzetszerűség, a cinizmus és a megmásíthatatlanság érzetét keltik.
Reményt és megbocsátást mindenki ott keressen, ahol tud.
(Forte Társulat: Vaterland)
Fotó: thealterphoto2018