Akkor kezdtem el gyanakodni, amikor a Lénárd-csoport bemutatója alatt Sardar csoportjának résztvevői az első kérlelő szóra felpattantak a nézőtéren, hogy lefeküdjenek a színpadra.
Kérdés, magyarázat, ellenállás nélkül — mintha egy hét alatt lebontottak volna magukban minden önvédelmi gátat, hagyják, hogy a dolgok keresztüláramoljanak rajtuk a maguk törvényei szerint.
Gyanúm a csapat bemutatóján egykettőre igazolást nyer. Ha van is bennük némi szabadkozó nevetgélés, zavart tartózkodás a nézők érkezésekor, Sardar jelenlétére és a zene hipnotikus hangjaira gyakorlottan bontják le énjük határait, hogy utat engedhessenek a workshopvezető karmesteri vezényletére mozgásba lendülő energiáknak.
Sardar egy pillanatra sem hagyja őket magukra: fülekbe suttog, utasításokat kiált a dobogás, tapsolás, lihegés, mormolás ütemes lüktetésében, hangjára a résztvevők egyik pillanatról a másikra lényegülnek át gyerekké, baráttá, szerelmessé, ellenséggé.
A jelenségre sok szó létezik — irányított hipnózis, vezetett utazás a táltosdobon a világfa körül —, de a legtalálóbb talán az unheimlich (kísérteties). Dolgok, amelyeknek rejtettnek kellett volna maradniuk, mégis feltárultak.
Ezek a módszerek nem alkalmasak színházi munkára — mondja Sardar a bemutató egy pontján. Állítását jobb híján elhisszük neki.
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – workshopbemutató)
Fotó: thealterphoto2018