Elefánti Emma: Az akasztott ember balladája
Meglehetősen morbid módon hangzik, de a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és Kokan Mladenovic közös előadása szép.
Szép, hiába tesz kísérletet arra, hogy Shakespeare 66. szonettjére soronként felfűzze a világ összes szörnyűségét.
„Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál”: az előadás fő díszletelemeként és motívumaként 17 akasztókötél funkcionál. Primér jelentésük mellett megjelennek még mint póráz, heveder (amiken a kalandparkokon lépkedni szokás), marionettzsinór; mindent, még a megalázottságot és a kiszolgáltatottságot is tovább árnyékolja a halál fenyegetése.
Lehet, hogy a halál valójában külső fenyegetés: a szereplők sokszor önként vállalják, ugyanakkor ez az önkéntesség akkor jelenik meg, amikor mint önálló személyiségek már megszűnnek létezni, akaratuk és öntudatuk teljesen le van törve. Nem eldönthető, hogy az ember szabad-e, nemcsak életében, hanem halálában sem.
A másik markáns képi motívum a folyamatos lemeztelenedés gesztusa. A legtöbb jelenetet a színészek a szokásos fekete-fehér összeállításuk valamelyik variánsában kezdik, de a szonettsoroknak megfeleltethető szegmensek végére rendszerint kevés, testszínű jelmezben látjuk őket. Megrendítő, ahogyan ezzel a repetitív gesztussal Mladenovic összeköti a kiszolgáltatottságot az emberi természet lemeztelenedésével: a legzsarnokibb, az embert leginkább megtörő helyzetekben tűnik fel leginkább az ember alapvető működése, a még mindig meglévő ösztönvilág.
Egyes shakespeare-i figurák megjelenése is erős asszociációkat indít meg a nézőben: valamiféle időtlenséget, állandóságot mutat, felmutatja, hogy az előbb említett általános emberi természet nem változik, egyes helyzetek – a szerelem vagy a hatalmi pozícióba kerülés – mindig pontosan ugyanazt a reakciót váltják ki emberekből, akár a 16. században, akár ma.
Ezzel együtt, bár nem feltétlenül elsődleges cél, közelebb is hozza Shakespeare szereplőit a nézőhöz: Rómeó és Júlia tragédiája, annak tétje sokkal jobban átérezhető, ha két gázmaszkot kell levenni (és ezzel a biztos halálba kilépni), amikor két ember meg akarja egymást csókolni. Könnyebben észlelhető így a fenyegetés, amelyben ez a két fiatal létezik, ha vizualizálják is azt. Lady Macbeth szenvedését is esendőbbnek látjuk, ahogy a vért próbálja hasztalanul ledörzsölni a kezeiről, ha előtte láttuk, ahogyan kisgyermekként bábozik a hatáskörébe került emberek életével.
Ez az, ami talán az előadás egészét véve a legnagyobb vívmány: úgy használni az erős vizuális eszközöket, hogy azok felszínre hozzák a szövegbe kódolt, de nehezen hangsúlyozható téteket és feszültségeket. Ezért tartalmas és nem felszínes, ha a legnagyobb dicséret ezzel az előadással kapcsolatban az, hogy szép.
(Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház: Shakespeare, Sonnet 66)
Fotó: thealterphoto2018