Elefánti Emma: Cinkos, aki néma
Az idei évadban Alföldi Róbert vendégrendezőként a k2 Színház csapatával dolgozott.
Az elkészült előadás műfaji meghatározása: „romantikus rémdráma”. Rémnek rém, az igaz, de romantikusnak semmi esetre sem romantikus.
Amennyi irtózat a színpadra felkerül, a néző a szembenézéstől való iszonyában inkább letagadja a valósághoz való közelségét. És ez az első olyan pont, ahol a nézői magatartásban lelepleződik az emberi természet: azért (is) játszódhat le minden a szemünk előtt, mert nem vagyunk hajlandóak elhinni, hogy ez a valóság.
Halkan teszem hozzá, hogy az előadás több aspektusában is táptalajt ad ennek a távolító magatartásnak. Ilyen a formailag lírai jellegű, romantikus nyelvezet, amely – annak ellenére, hogy a díszlet és a jelmez világosan a jelen közelébe helyezi a történetet – kissé visszavisz a romantika korába.
És ilyen az is, hogy a zsarnok, gyilkos, erőszakos öreg Cenci jelleme, motivációi nincsenek – mivel talán ésszel felfogható módon nem is lehetnek – megfelelően leírva, alátámasztva. Domokos Zsoltnak nagyon nehéz dolga van a figurával, hiszen így többször a semmiből jövő indulatokat kell hitelesen megjelenítenie. Több mint korrekt módon képes ez a feladatot teljesíteni, mégis talán a nézőtől legmesszebb kerülő figurává válik az előadásban.
Ugyanakkor lehet, hogy éppen a címszereplő viszonylagos messzesége segít abban, hogy rávezessen bennünket az előadás hangsúlyaira. Egyrészt arra, hogyan termelődik újra a romlottság a traumák hatására: Cenci lánya, Beatrix (Piti Emőke) túlélésük érdekében a zárlatban éppúgy használja gátlástalan módon karizmáját, mint apja, kerüljön ez akár egy ember meghazudtolásába, és így annak az embernek az életébe is. (Külön rettenetes érzés, hogy emiatt nem is tudjuk már sajnálni, hiába láttuk, mi mindenen ment keresztül az apja mellett.)
A másik, amely mind a színpadi viszonyrendszerben, mind a nézőközönség „értelmezésében”, a nézőkhöz való viszonyban megjelenik, az a hallgató ember felelőssége. A színpadon látjuk, ahogy a döntéshozó pozícióban lévők passzivitásukkal, döntést-nem-hozásukkal asszisztálnak Cencinek, egy másik erős embernek, saját stabil helyzetük megtartásának érdekében. Ez a hatalom egyik formája, a világosan látható.
De ott van egy másik típus is, a sokaság hatalma, a minden szempontból értendő nézőké. Ők is hallgatnak, vagy semmi súlyosat nem mondanak, akkor is, amikor (feltehetőleg színészhiányból fakadóan, de bravúros rendezői megoldással) egy jelenetben megadatik néhányuknak a lehetőség, hogy beszéljenek. Ez a lehetőség éppen arra jó, hogy rádöbbenjünk: megszólalhatnánk, cselekedhetnénk – és mégsem tesszük.
Ez a kettő az utolsó néhány jelenetben, a pápai nyomozás során fonódik össze, mikor mind ők, mind mi hallgatunk, és észrevesszük: cinkos, aki néma.
(k2 Színház: A Cenci-ház)
Fotó: thealterphoto2018