Elefánti Emma: Feminizmus 1.7
Rózsavölgyi Zsuzsa utolsó napi performansza a Kisszínházban. Azt a meglehetősen nagy teret, amin előtte a Forte Társulat vagy a temesvári színház monumentális produkciói szerepeltek, ma egyetlen nő próbálja meg betölteni. És sikerül neki.
Díszlet nincs, csupán egy vetítővászon, az viszont a térkitöltéshez nem sokat tesz hozzá. Így az egyetlen, ami ezt megoldja, az maga a performer teste lehet. Minden helyzetben, legyen az egy kifacsart pozíció vagy a teljes meztelenség, ez a test hihetetlen, elementáris erővel van jelen, ami csupán az önbecsülés és a kifejezés iránti vágy párosából fakadhat.
Sosem érezzük magunkat kényelmetlenül a performansz közben, olyan helyzetekben sem, amikben talán így tennénk, ha valaki más vezetné elő. De Rózsavölgyi Zsuzsából egyszerűen árad, hogy mindaz, amit látunk, őszinte, valódi, ahogy az is, hogy nagyon el akar mondani valamit.
A szabad női szellemet keresi, azt a szabad női szellemet, amelyet közvetlenül az előző jelenetben idéz meg. A következetesen folyó idő lassú forgásával forog, közben hámozza ki magát egy teljesen zárt lepel alól.
Előbb burkává, majd Szűz Mária leplévé, végül görög istennőket idéző peplosszá alakul, mire rájövünk, hogy tulajdonképpen egyik se más, mint maga a női szellem. Az, amit a performansz elején még bezártnak hittünk a lepel alatt – ahogy haladunk előre, egyre inkább meggyőződünk róla, hogy valójában biztonságban volt ott, ősformájában.
Ugyanis a performer már-már ijesztően hideg következetességgel sorol fel rengeteg olyan tényezőt, amely a mai nőt köti szabadsága megélésében: abortuszról, engedély nélkül végzett gátmetszésről, gender gapről van szó, úgy vezetve elő, mintha, mondjuk, négyütemű robbanómotorokról beszélnénk.
A lecture performance kollokviumszerű műfaja segíti őt ebben. Habár a szöveges részek néha döcögnek, megállások, szövegtévesztések fordulnak elő (mégiscsak táncművészről beszélünk), a jól megírt tartalom és a távolságtartás megdöbbentő iróniája magával sodorja a nézőt.
Annak ellenére is, hogy a körülmények nem annyira játszanak a performer kezére: a projektor, aminek jelentős szerepe lenne jelenetátkötésekben, ellenpontozásoknál, majdnem minden ilyen alkalomnál megmakacsolja magát. Ő mégis képes arra, hogy egyrészt attitűdök széles skáláját használva fenntartsa a néző figyelmét a technikai szünetek alatt, illetve az egyes jeleneteket az egész kontextusának töredezettsége ellenére is felépítse.
Amit látunk, az egyfajta feminizmus 1.7: frissített verzió. Kiabálás és önmagunk kerítéshez láncolása helyett az iróniát használja hatásosan. Nem nődominanciára vágyik, hanem az eredetihez, a szabad női szellem, az egyenlőség megélésének vágyához kanyarodik vissza.
(Rózsavölgyi Zsuzsa: 1.7)
Fotó: thealterphoto2018