Blog

Thealter

Elefánti Emma: Ha Magyarországra jössz

Ha Magyarországra jössz – ahogy azt az akácfa tette az újkorban – , és megtelepszel itt, minél mélyebbre nyomulnak le a gyökereid, annál több abszurdumot, első pillantásra irreálisnak ható működésmódot találsz. Kelemen Kristóf és Pálinkás Bence György, az előadás alkotói nem egészen így akarták ugyan az akácszimbolikát használni, de magukra vessenek.

Megteremtenek/reprodukálnak ugyanis egy olyan környezetet, amelyben bárki bármilyen ideológiai célra felhasználhat szimbólumként bármilyen, az adott környezethez tartozó elemet. (Megjegyzem, ez az odatartozás nem feltétlen materiális jellegű: évek kemény munkájával elérhető, hogy a környezet kultúrájához olyasmi is hozzátartozzon, amivel lakói nem találkoznak rendszeresen.) Ez önmagában még nem feltétlenül lenne élményértékkel bíró gesztus, de az alkotók nem is elégednek meg ennyivel. Elkezdik az említett működésmódokat kimerítő alapossággal feltárni és kifigurázni.

Áldokumentumszínházukban nagyon finom egyensúly működik. Gyakran és erősen kibillentik a nézőt biztos tudatából: el tudja különíteni, mi valódi és mi felépített a színpadon. (Például az egyik vetítés OSZK-része: csak találgatni tudunk, hogy a két aspektus, a könyvrongálás maga és az OSZK-ban, titokban végzett tevékenykedés közül vajon mi volt valódi.) Ugyanakkor ahhoz nem elég gyakran teszik ezt, hogy a néző egyértelműen fikcióként értelmezze a látottakat.

A különbség az előadás rendszere és a modellje között, ez az, ami megkülönbözteti puszta másolástól. Ugyanis ha elég részletesen építenek fel körénk egy világot, akkor könnyen beleélhetjük magunkat, és a helyzet abszurditásának felmutatására így nem marad eszköz, viszonyítási alap.

Így viszont ott az irónia. Ami a jelen esetben puszta humorforrásnál vagy helyzetmegoldási stratégiánál többé válik: mivel alapvető lényege a saját állításaink szemtelen hiteltelenítése, markáns nyelvi jelképévé válik ennek a fantáziavilágot építő, önmagával kialakult ellentmondásait laza határozottsággal feloldó rendszernek. Azonnal szemet is szúr a nézőnek, mikor Homonnai Katalin Tessedik Sámuel szerepében néhány mondat erejéig kilép ebből a nyelvi regiszterből. Habár nem lép vissza, csupán a kettős beszédig, és mondanivalója tulajdonképpen elkeserítő, az irónia annyira átitatta eddigre az előadást, hogy még ez a megszólalás is patetikusnak hat.

A műfajiság miatt – talán leginkább egyfajta lecture performace-ként lehet leírni a Magyar akácot – nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett színészi eszköztárról: két színésznő (Homonnai Katalin, Eke Angéla) mellett három más területről érkezett szakember (Pálinkás Bence György képzőművész, Kelemen Kristóf dramaturg és Kristóf Márton zenész) szerepel az előadásban.

Műfaji sajátosságok miatt azonban talán nincs is rá feltétlenül szükség, hiszen a letisztult, egyetemi jellegű előadás is azt sugallja, hogy itt éppen valami valóságosnak, tényeknek a bemutatása zajlik.

Nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett színházi hatásról sem: mivel szilárdan a tények természetét állítják fókuszba (és ehhez találják meg a lecture performance-ot mint tökéletes keretet), a katarzisélmény nem az előadás végén, egy nagy robbanással jelentkezik, hanem az előadást követen, amikor sorra fedezzük fel még ezt vagy azt a részletet. Olyan ez, mint valamilyen hosszan felszívódó vitamin.

(Kelemen Kristóf – Pálinkás Bence György: Magyar akác)

Fotó: thealterphoto2018