Ferencz Hedvig: A művészet azoknak való, akik

A Homo Ludens Project előadása izgalmas kezdése a fesztiválnak: felteszi a kérdéseket, amelyekre a következő napokban minden bizonnyal meg is kapjuk az érvényes válaszainkat. Egyáltalán mit keresünk itt, mit csinálunk, miért csináljuk, miért jó ez? Mi a művészet, műalkotás, mi a szerepük az életben?

Fikció és valóság határán vagyunk – olvashatjuk az előadás felvezetőjében. A határok valóban elmosódnak a Bogusław Schaeffer darabját feldolgozó előadásban: hol vált a nézők várakozása az előadás kezdésére, honnan kezdődik a nézőtér és ér véget a színpad? Sehol sem húzódik éles határ.

Ács Tamás a valódi (…) kezdés előtt hangosan készül előttünk, beszédgyakorlatokat mond, eltörölve a meghatározó pillanatot a még fényben ülő nézők és az épp lekapcsolt lámpa között. Összeköti a tereket, bejárja a színpadot és a nézőteret egyaránt, sőt rövid jelenetek erejéig bevonja a nézőket is az előadásba.

Ezúttal a szövegkönyv is „nálunk” van, nem a végterméket látjuk, végigkísérjük a dráma megírásának folyamatát, így érteni kezdjük a színész, a szövegkönyv és a szerző viszonyát. Az előadás alapja egy kimérten, precíz artikulációval előadott szöveg, ami művészet és társadalom viszonyára reflektál, hol gúnyosan, hol pedig mély sajnálattal beszélve róla.

Schaeffer szövege mélyen elméleti, klasszikus zenei példákkal gazdag, így az előadásban rendkívül fontossá válnak a szövegen kívül eső elemek, hang- és fényeffektusok, vagy az elmélkedés olyan megszakításai, amikor a színész artikulálatlanul üvölt a szövegkönyv utasítására. Bár mi is halljuk a szövegkönyvet, ezek a jelenetek mégis hirtelen érkeznek, Ács Tamás radikálisan vált szerepről szerepre, átmenet nélkül változtatja az arckifejezéseit, megszólalásának hangnemét és akcentusát – nincs állandó és egységes karaktere.

Benkő Imola Orsolya rendezése rendhagyó módon közelíti meg a kísérleti szöveget: a szövegkönyv utasításait gyakran kísérik zajok, radírozás emlékeztet az éppen előttünk történő alkotásra, és mintha egy felhúzhatós játék szólna a háttérben – s mintha a színészt így is képzelné el ez a nemlétező, előttünk megszülető szövegkönyv.

Felhúzza, utasítja, a színész meg az ő kedve szerint táncol, eszik böfögve, üvölt, vagy éppen csellózik egy gitáron. Próbára teszi a színészt, megmutatja, hogy bármit megcsináltathat vele, s Ács Tamás némi alkudozás után mindent végre is hajt. A végtelenségig megismétel vagy megszakít jeleneteket – állja a kihívást, gördülékenyen vált. A szövegkönyv távolból-felülről érkező megszólalásai isteni beavatkozásként egyszerre nemesítik a műalkotást, azonban szembe is mennek azzal a közben futó elméleti monológgal, amelynek alapja a művészet autonómiájának, autenticitásának hangsúlyozása.

Hogy ez valóban meg tud-e valósulni, mennyire determinált a modern ember, a művész bosszút vagy megnyugvást keres-e, és hogy kinek való a művészet, mindez jelenetenként ingadozik, talán csak egy konklúzió van, ami igaz lehet: akik nem bírnák nélküle.

(Homo Ludens Project: Szövegkönyv egy nemlétező, ám lehetséges instrumentális színészre)

Fotó: thealterphoto2022