Ferencz Hedvig: Élünk. De részt is veszünk az életben?
Hogyan viszonyulunk a hazaszeretethez? Széchenyi a Hitelben „vak ámorként” említi – és a Benkő Imola Orsolya által rendezett darab egy pontján is így jelenik meg: szárnyakkal, íjjal és bekötött szemmel.
Ha nem segítünk neki, nem pozicionáljuk magunkat számára érthetően, nem talál ránk, vagy akár bárhol bárkire rátalál. Valójában nem is keres, nem pazarol nyilat. Nem dühös, nem kér számon, eltűri, ha rámászunk, ha leköpjük, vagy ha csak úgy elmegyünk mellette. De a bekötött szem nem észlel problémát, hibát, így pedig a szeretet üres lesz, gát a fejlődés előtt.
Hogyan közelítjük meg akkor a változást? Tényleg meg kell-e minden eddigitől szabadulni, hogy az új jó legyen? Mi jut eszünkbe a hazáról?
Egy kenyértartó a Vajdaságból, egy nemezelt pénztárca csodaszarvassal és benne a magyar fizetéssel, egy kokárda az összes iskolai ünnepség szorongásának emlékével vagy egy műanyag lovacska, ami csúnyácska és folyton megbotlik.
Mindezen kérdésekre keresi a választ a négy színész – Boros Kata, Kiss Izabella, Petrács Gábor, Szilágyi Szabolcs – saját vallomásaik alapján. Rendkívül személyesen szólalnak meg egy lehetséges világról, új élettérről, új hagyományokról, melyek ironikusan forgatják ki gondolkodásunk értelmetlen bukfenceit, melyekkel általában rossz felé gurulunk.
Az említett tárgyakra és a hozzájuk kötődő érzelmekre, problémákra – nemi szerepek, sztereotípiák, egy-egy vallási szertartás értelmetlen, de közösségszervező szerepe – keres a négy fiatal megoldást, és ez az új élettér lesz Humánia. Mindannyian előrukkolnak egy lehetséges ötlettel a változásra, végül azonban mindegyikük elbukik valamelyik régi, káros hagyomány miatt.
A legutolsó az, amely megkerüli a mesterkéltséget, nem az eddigiekből építkezik, illetve sokkal mélyebbre nyúl vissza, a legalapvetőbbhöz: a természet közelségét helyezi a változás középpontjába. A teremben hirtelen mindenki együtt meditál, közönség, színészek és zenészek, s mire felkelünk a rétről, meglepő nyugodtsággal hallgatjuk: talán az egyetlen út, ha egyszerűen szeretjük és tiszteljük azt, ami körülvesz.
S közben nem teszünk úgy, mintha nem lennénk mi is részei, hisz egyelőre saját ürülékünket is sajnáljuk a természettől. Éljük az életünket, de mintha nem vennénk részt benne.
A színészek folymatosan beemelik a játék terébe a nézőket, közénk ülnek, minket (is) kérdeznek, részei leszünk a diskurzusnak, közösen gondolkodunk. Bevesznek, szépen, lassan, de erőteljesen, nem hagyva választást. Felszólítanak, mert nekünk kell kitalálni a következő megoldást: csináljunk már valamit!
(Homo Ludens Project: Humánia)
Fotó: thealterphoto2019