Mohai Aletta: A tehetetlenek
A negyedik tréningnap magában foglalta a korábbiak fáradtságát, tanulságait, szeretetét. Az óra a szokásos tapicskolós játékkal kezdődött Sardar vezetésével, rétegződtek az egyéni ritmusok, amit megint ösztönösen énekléssel egészítettek ki, hogy teljes legyen az elemi muzsika. Ám ebben az elemi muzsikában nem a már megszokott elsöprő energiát éreztem, hanem a tenni akarás és a kimerültség elegyét. Ennek ellenére is – vagy talán épp ezért – a gyakorlat önálló életre kelt, és Sardar vezetése nélkül majd két órán keresztül önmagától működött.
Ez alatt az idő alatt szinte minden visszaköszönt az előző napok tréningjeiről. Kezdve az össze-vissza futkosással a teremben, ami páros táncharccá, majd fogócskává alakult, ahol mindenki fogó volt és mindenki egérke. Ezután következett az első mélypont: a fáradtság súlya alatt a színészek lerogytak a földre, és összebújva egyszerre lélegeztek. Ebből erőt merítve körtáncot kezdtek járni, ami bújj, bújj, zöldággá alakult, ám amilyen őszinte gyermeki gesztus volt ez a táncjáték, még inkább az lett a következő földre rogyás. A padlón gyötrődve muzsikálni kezdtek, néhányan elővették azt a bizonyos kézmozdulatsort, ami az első nap óta végigkíséri a tréninget. Ilyen és ehhez hasonló hullámzásokból állt a délelőtt, néhányan megpróbáltak belehelyezkedni a Szentivánéji álom helyzeteibe, érzésvilágába, a tehetetlen földön fetrengésből kiutat keresve.
Egy csintalan színésznő kiszökött az óráról és egy virággal tért vissza, ami szimbolikusan a csapatba is egy kis életet és erőt csempészett. Ez a virág a tréning alatt látott egyik legőszintébb küzdelem tárgyává vált, amikor valaki felfedezte benne a finom humor lehetőségét. Ám egy virág nem csinál tréninget. A tehetetlenség nyomása alatt volt, aki a földön kínlódott, mások egymás szemében elmerülve próbálták túlélni a fojtóan nehéz perceket, akadtak birkózók, szerelmesen összeölelkezők, halkan zenélgetők.
Aztán megtörtént a csoda: „Kivilágosították a szememet, nem engedik babám, hogy szeresselek.” A népdalrészlettől zengett a próbaterem, benne minden fáradtságuk, utolsó energiáik, egymás iránti szeretetük kifejeződött. A próba akkor ért véget amikor maguk elé meredve átadták testüket a kimerültségnek, szellemüket pedig a monoton tehetetlenségnek.
Mielőtt bárki azt hinné, ennek a szenvedésnek nem volt semmi értelme, gondoljon csak a Szentivánéji álomra, és rögtön kitűnik, hogy ebben az egészben a mesteremberek tehetetlensége jelentkezett, és bármilyen rossz is volt néhány pillanat, kellettek a varázslathoz.
A rendező feladata nem az, hogy megmondja a színészeknek, mit csináljanak. Meg kell tanulni függetlenedni. A próbákon mindenki mezítláb van – nem véletlenül: a cipő a hétköznapi koszt hordozza a talpán, aminek nincs helye a teremben – itt egy másik koszban-kozmoszban mozognak.
Az emberek különbözőek, mindenki a saját külön világát képviseli. A türelem, a küzdés és a szeretet az, ami működtetni képes ezeket a világokat. Úgy kell tudni rácsodálkozni a másik létezésére, ahogy egy kisgyermek csodálkozik rá a katicabogárra. És úgy kell tudni elnézegetni is hosszú időn keresztül: meg kell tanulni nyitottnak lenni, egymás nézőivé válni a színpadon, ugyanis egymást nézni nehezebb, mint egymással játszani.
Shakespeare a Szentivánéji álmot megrendelésre írta, így ez a darab a produkciókényszerrel való szembesülés: Sardar és csapata is ezzel a kényszerrel küzd a tréningbemutatót illetően. Ez a darab nem egy előadás, hanem több előadás sokaságáról szól, olyan rendszerekről, amik egymást pusztítják. Mit jelent a dramaturgia? Azt, hogyha nem is tudom, miről van szó, még érdekel, és követem. A szabályokat igenis fel lehet rúgni, amennyiben ez továbbépíti a világot, a dimenziót, ami létrejött. A képzelet a szeretet hozadéka, ikertestvére, mert egyik sem szab határokat, nem mondja meg, hogy ennyi lehet – bármi lehet. Így lehet az is, hogy a mesteremberek, akik földhöz, a materiális világhoz tartoznak, kilépnek a trágyából, mert vágynak a varázslatra, és a rosszból, a tehetetlenségből csodát: ünnepet, táncot, zenét teremtenek. Ahhoz, hogy mindez igazi legyen, bele kell kerülni a helyzetbe, el kell tévedni az erdőben és keresni kell az eltévedés lehetőségét, mert ha csak esztétizálják a tehetetlenséget és az eltévedést, az nem lesz igazi.
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – 4. nap)
Fotó: thealterphoto2018