Mohai Aletta: Álom volt?
Sardar az első tréningnapon elmondta, ez az első workshop, amit úgy vállalt el, hogy a végén bemutatót kell tartania a csapatnak. Vallomása szerint akkor feszengett ettől. Aztán a negyedik napon, amikor a színészek játéka közben önálló életre kelt a gyakorlat, úgy érezte, ha előadás közben is megtalálják ezt a szabadságot, akkor nem fél attól, hogy a bemutató rossz lesz.
Vagy Puck záró monológjára támaszkodva: ha mégis rosszul sikerül az előadás, azt gondolja majd, csak álom volt, és akkor már nem is tűnik majd olyan borzasztónak.
Ez a védekezési elv persze nemcsak az előadással kapcsolatban használható, a hétköznapi életben is bátran elő lehet venni, így például a színészek többsége is bizonyára feltette már a kérdést magában a tréning nehéz pillanatai után, hogy az csak álom volt-e.
Aztán az utolsó tréningen, ami a többivel ellentétben már az előadás összeállításáról szólt, választ kaptam a kérdésre, mikor Sardar azt mondta: „Egy kicsit bizonytalan vagyok.” A körülötte ülő, halálos nyugalmat árasztó színészek egyike megszólalt: „Mi nem.”
Ezek után már csak a tréningen készített gyakorlatok vázlatos összeállítása következett az előadáshoz, amit egy csapatépítő és lazító tiszai fürdős délután követett.
Bízom benne, hogy azok is átérzik a munka lényegét, akik nem kísérték végig a rendező és a színészek között kialakult kötődést meg szeretetet, a lelki és fizikai mélypontokat, az emberi határok feszegetését, vagy a tehetetlenségből fakadó szenvedést.
Remélem, a csapat meg tudja majd mutatni az előadás során azt az őszinteséget és elemi erőt, aminek én tanúja lehettem. És remélem, hogy se néző, se szereplő nem akarja majd azt gondolni, hogy ami a színpadon történt, csak egy álom volt.
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – 6. nap)
Foot: thealterphoto2018