Mohai Aletta: Hamis szerelmesek
Sardar Tagirovsky tréningjének első napja udvariaskodásoktól mentes, először rögtönzöttnek tűnő, de valójában nagyon tudatosan felépített és energikus volt.
Az alapszabályok lefektetése után – melyek legtöbbje a testi épség megőrzésére irányult – el is kezdődött a komoly munka. Sardar jelenleg egy zsámbéki projekten dolgozik Álom újratöltve címmel, melynek alapja a Szentivánéji álom, így a tréningen is ennek a drámának a világát használják.
Első feladatként a színészek felfedezték a terem veszélyforrásait, hogy aztán biztonságossá tegyék azokat. Majd össze-vissza mászkálás következett, közben szabadon beszélgethetett bárki bárkivel. Egyre növelték a sebességet, futottak, ugráltak, szökelltek, plasztikusan kikerülve a másikat, aztán túlzott, teátrális, hamis kiáltásokkal fejezték ki, ha éppen szembetalálkoztak valakivel.
Sardar arra kérte a színészeket, legyenek hamisak, ripacsok. Kiszakította őket a zárt, tanult iskolai rendszerből, ahol arra tanítják őket, hogy minél őszintébben és természetesen játsszanak. A rendező rossz színészkedésre kérte őket, mert rossznak lenni szabadság: ha nagyon őszinte akarsz lenni, sokkal hamisabb leszel, vagyis pont attól leszel hamis, hogy görcsösen félsz tőle.
A lényeg, hogy a színész szeresse annyira a szakmáját, hogy ne féljen attól, hogy rossz lehet. Állandó szerelemben kell élnie, játszania, hiszen a szerelmes embert nem érdekli a saját viselkedése. A legőszintébb, mert nem tud semmit tenni az érzése ellen. Így beletörődik, szenved, hisztizik, de bármit is csinál, az őszinte lesz.
Ezek a gondolatok beépültek a tréning alapelvei közé, és ezek atmoszférájában játszották végig a négy órát. Mit is játszottak?
Egyiküknek kézmozdulatsort kellett kitalálnia, melyet a rendező utasításai szerinti érzelmekkel kellett bemutatni, ezeknek a rétegzett érzelmeknek pedig alárendelni a testet, akár egy bábot. Meghatározó pontja volt a tréningnek a színész önmagával való küzdelme.
Aztán a kézmozdulatsort továbbadva egymásnak a nevüket mondták, hol kísértetiesen, hol énekelve, áttértek a Szentivánéji álom szereplőire, a testükkel is zenéltek (dobbantottak, tapsoltak), a végkifejlet pedig egy ősi, energikus éneklés lett. Persze ez nem ilyen szakaszosan zajlott le, hanem egy hosszú, emberpróbáló folyamat során, s mindebben az volt a turpisság, hogy a szokásos bemutatkozós formaságok helyett indirekt módon, játék közben ismerték meg a játékosok egymás nevét, mozgását, szakmai jellemzőit.
Azt, hogy mennyire hatásos ez az ember-összeszoktató módszer, az is bizonyítja, hogy az udvaron történt rögtönzött hangszeres zenélés milyen harmonikusan tudott működni. Az osztályterem, ahol próbáltak, bizonyos pontokon valóságos csodalényekkel teli, szentivánéji erdővé változott. A színészek a határaikat feszegetik. Az egészet áthatja és végigkíséri egyfajta ősi zeneiség. Vajon milyen lesz a folytatás?
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – 1. nap)
Fotó: thealterphoto2018