Blog

Thealter

Mohai Aletta: Köszi

Az utolsó tréning volt a negyedik, ami még önmagában valami más kereséséről szólt, és nem az előadásra való felkészülésről. Sardar mostani workshopja ugyanis elsősorban nem az elvállalt előadás megrendezését állította középpontba, hanem szellemileg és fizikailag megterhelő gyakorlatokkal, tömény színházi és életfilozófiai gondolatokkal gazdagította a színészeket, hogy jobbá, igazibbá váljanak a szakmájukban.

Ezen az órán olyan játékok voltak, amik a bizalom és a megérzés gyakorlását segítették. Az első feladat lényege és nehézsége az volt, hogy egy pár egymásnak háttal állva, ugyanakkor fordítsa a társa felé a fejét. Láss csodát: többszöri próbálkozás után sikerült.

Ezután beszélgettek, ahol szóba kerültek a szokásos szakmával, színházzal, élettel kapcsolatos gondolatok is. Például az irigység tekintetében, ami természetes érzete minden embernek, a színészi szakmában meg különösen jelen van. Ám Sardar szerint ez nem baj és nem veszélyes, egészen addig, amíg tud rajongással párosulni.

Az eszmecsere után az a párkeresős gyakorlat következett, amikor körbe-körbe mászkáltak, és szemkontaktussal, csupán az egymás iránti megérzéseikre alapozva kellett párt találniuk. Ezt követte a szobros feladat, melynek lényege szintén a megérzésekre irányult: az egyik színésznek társa szemébe mélyedve kellett kitalálnia, milyen testhelyzetet vett fel pár pillanattal ezelőtt a háta mögött a másik.

A tarkón vezetős feladat adta talán a legtöbb sikerélményt, mikor arra a helyre kellett sétálni, amire a másik gondolt. Aztán a szeretet, a művészet, a társ iránti rajongás gyakorlata következett, amikor a másik arcát faragták, formálták, akár egy szobrot.

A meglepően nyugalmas és csendes feladatok után jöttek az érzelmi hullámzások, a kiabálás, éneklés, megőrülés, a búcsú művészetének tanulása közben. Az integetés, mint teátrális és plasztikus gesztus a búcsú kifejeződéseként művien megcsinálva őszinte fájdalmat, örömet, hiányérzetet láttatott elképesztően paradox módon. Szórakozottan integetni, elterelni a fájdalmat, eljátszani a boldogságot, miközben komoly a tét, mert egyre távolodik a másik, a messzeségbe kiáltani a nevét, mintha soha többet nem találkoznának. Ilyen érzelmi nyomás alatt persze, hogy jött a szokásos felszabadultság, ugribugri, tánc, ének, egy körben egymás nevének dallamos kiáltása. Zsófi. Anna. Róbert. Kriszta. András. Noémi. Orsi. Zoé. Réka. Zsóka. Marci. Virág. Marina. Viktor. Sziszi. Franci. Dávid. És ami nagyon fontos, az egymás iránti tisztelet és hála: a Köszi.

Az utolsó délelőtti tréning már az előadásra készülés jegyében fog telni, és valószínűleg sosem leszek tanúja a feladott házi feladat számonkérésének. Az órai búcsú utolsó rituáléja egy tapsfogyatkozás volt, ami szépen keretbe foglalta a tréninget: tapssal jöttek, tapssal mentek. Én is eltapsolom a búcsúmat írásban, és üzenem Nektek: Köszi.

(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – 5. nap)

Fotó: thealterphoto2018