Mohai Aletta: Rabszolgasors
Az első tréning napján Sardar éjszaka is összehívta a kis csapatot egy eszmecserére, ahol a Szentivánéji álomról beszélgettek. Szóba került az önreflexió, és feltették a kérdést, hogy vajon van-e értelme a színházcsinálásnak. Aztán megállapították, hogy a darabot a tehetetlenség, makacsság és gőg motívumai kísérik végig.
A második tréningnap gördülékenységéhez az előző esti megbeszélés nagyban hozzájárult, a gyakorlatok sikerességében fellelhetők voltak a tegnapi gondolatok. A zene megint meghatározó elemként szövődött bele a próbába: az egyenkénti tapsolásból fokozatosan egymásra épülő ritmikus hangzás született, ami a végére olyan lett, mint valami afrikai törzs örömzenéje.
Az egésznek a titka az, hogy a résztvevők gyermeki őszinteséggel élvezzék, amit csinálnak, s ha ez tényleg így van, az kívülről is látszani fog. Tapsolva-zenélve keveredtek a teremben, amiből két fiú kergetőzése alakult ki. Sardar beküldött hozzájuk egy lányt, egy másik magától csatlakozott, így adott volt egy külső és egy belső kör, a belső körben két szerelmes pár. Akik kívül álltak, folyamatos zenei aláfestést nyújtottak a bentieknek, akik mindenféle szerelemmel kapcsolatos érzelemmel küzdöttek, hol az egész testükkel, hol csak szemkontaktussal.
Előkerült a tegnapi kézmozdulatsor is, mint a kommunikáció egy kifejező eszköze. A két szerelmespár küzdelméből idegfeszítő harcok alakultak ki, és ezekben az ősi, energikus, elemi érzelmektől túlfűtött összecsapásokban már kirajzolódott Lysander, Demetrius, Hermia és Heléna alakja.
Mivel ez a gyakorlat a belső és a külső kört is egyaránt megviselte, Sardar pihentető beszélgetésre hívta össze a csapatot. Elmondta, hogy nagyon fontos, ne maradjanak a gyakorlat rabszolgái, mert a gyakorlat akkor jó, ha eltűnik, és önmagától működni tud. Ugyanez igaz másra is: nem szabad a szöveg és a forma rabszolgájává sem válni, ahogy ma oly sokan azzá lesznek és görcsösen ragaszkodnak az írott szóhoz.
Holott Sardar szerint Shakespeare szövegei olyan plasztikusak, hogy szinte akár az egészet ki is lehetne húzni. Nincs ugyanis olyan szöveg, ami alapján kizárólagosan meg lehetne határozni egy szereplőt. Csak ha az érzelem megszületett, utána tud partner lenni a szöveg. Színház attól van, ha megteremtik, méghozzá kommunikációval, tudott nyelveinkből akár egy új nyelv teremtésével. Fontos az is, hogy a színész a szerepre élőlényként gondoljon, akit nem felhasznál vagy megcsinál, hanem kommunikál, együtt érez vele. A szerep egy lény, aki ugyanúgy fél attól, hogy eljátsszák, mint ahogy a színész fél attól, hogy el kell játszania.
A tömény gondolatok után megérzésjátékot és a partner iránti érzékenység fejlesztését elősegítő gyakorlatokat végeztek, a lényeg ezúttal a szemmel való kizárólagos kommunikáció volt. És ahogy egy jó tréningen szokás, így itt is kaptak házi feladatot a színészek: párba állva Shakespeare-szonettel ismerkedni. Vajon hányan lesznek a szöveg rabszolgái?
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – 2. nap)
Fotó: thealterphoto2018