Blog

Thealter

Nagyillés János: Free Socrates!

A világtörténelem leghíresebb perének résztvevői vagyunk, athéni esküdtbíróság – mindenkori véleményformálók és ítélők. A vádlottak padján – Szókratész helyett a mantinéi Diotima: ő az Platón Lakomájában, akinek beszédét az Erószt kutató asztaltársaság körében Szókratész saját meggyőződése helyett és gyanánt idézi fel.

Minden, ott előadott Erósz-értelmezés közül ez a leguniverzálisabb, Erószt, a bennünk örökké munkáló Vágy istenét az emberi társadalom hajtóerejeként fogja fel és mutatja be. A köztes lényt, a se nem szép, se nem rút istent, akinek feladata, hogy közvetítsen a halhatatlanok és halandók szférája között, a daimónt, akinek létezését mindenkinek el kellene fogadnia, mert valóban mindig a valami utáni vágy hajt és mozgat bennünket, s ennek a vágynak a szexuális vágy, amire Erósz hallatán először gondolunk, korántsem az egyetlen, még kevésbé a legfontosabb formája.

Arra hajtja a halandót, hogy létrehozzon magából valami halhatatlant: „csak” továbbadja fizikai létezését, gyermeket nemzzen, szép tetteket hajtson végre a társadalomért, harcoljon, tanítson – tegyen bármit, amiből rész szerint való saját halhatatlansága megszületik.

A Diotima-féle teljes, Erósz-központú létértelmezés elemei számtalanszor bukkannak fel a legkülönbözőbb emberi létértelmezési kísérletekben, és ha a szellemileg Szókratészban újjászülető Diotima vezetésével olvassuk a Lakoma idevágó szakaszát, valóban magyarázatot kapunk mindenre, amit saját létezésünkről tudni érdemes.

A delphoi jósda istene szerint is legbölcsebb Szókratész az igazság keresője – nincsenek tanítványai, csak beszélgetőpartnerei, velük együtt teszi fel kérdéseit, dönt jóról és rosszról. Tenni pedig kizárólag olyasmit tesz, amitől daimónja, a közvetítő lélek vagy lélekrész a halhatatlanok tökéletes világa felé kifejezetten el nem tiltja. Egész földi léte, minden tette és minden szava ennek a daimónnak a fizikai világban való megnyilvánulása, alkalmas (lenne) arra, hogy minket, az igazság köztünk élő hordozóját tanítónkként elfogadjuk, csakhogy – részben – jelelt beszéde az ismeret természete szerint közölhetetlen.

Mert ha vele együtt megvizsgálnánk a szétosztott tesztlapok kérdéseit, bizonyára legjobb és legésszerűbb választ adnánk, bábáskodásával közénk születne a meg sem született csecsemő üres bölcsőjébe az igazság, már csak akkor is, ha Szókratész szellemében élnénk, és valóban végigjárnánk gondolatban a fölvetett problémákat, s az eredmény ismeretében azonnal, és nem egy év, két évtized vagy még több idő múlva azt tennék, amire a kutatás, filozofálás, bölcs átgondolás során rájönnénk.

A világon időről időre feltűnik, megjelenik, leszületik (vagy újjászületik, mint Diotima Szókratészban) – kinek melyik a szimpatikusabb – egy-egy Szókratész, rádöbbent az igazságra, megfogan benne, méhében hordja, de az igazság kényelmetlen, többség számára végbevihetetlenül és elképzelhetetlenül nehéz.

Azért megoldás helyett elhessegetjük a problémát, inkább tovább hallgatjuk bármikor és bármiről a szikofanták zsolozsmáját, a jól hangzó, és szórakoztató rímekbe szedett maszlagot, és hogy még meg is nyugodjunk, elítéljük, aki figyelmeztet. Ő a halálba indul, mi élni – vagyis még valameddig élni: Én halni indulok, ti élni; de kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.

Tegnap este mi is elítéltük Szókratészt – de, ki tudja, talán valamelyőnkben mégiscsak megfogant az igazság magva.

(Metanoia Artopédia: Diotima Szókratész bírái előtt)

Fotó: thealterphoto2019