Jászay Tamás: Gyűlöletária négy hangra
Egy valamirevaló fesztiválon nem a szél fújja egymás mellé az előadásokat, optimális esetben pedig a mindig előkerülő kényszerek és kompromisszumok után kirajzolódó kép is ugyanazt mutatja. Hogy kiszálazható lenne, nem is egy gondolat, hanem egyfajta gondolkodás, minőség és ízlés követése, erre gondolok most elsősorban. Szegeden már pár nap után arra csodálkoztak rá a törzsnézők, hogy az idei THEALTER előadásai milyen szépen elegyedtek párbeszédbe egymással. Aki bejutott rá, ezek után aligha lepődött meg, hogy Szabadkáról érkezett a finálé, méghozzá Az Úr nevében.
Meggyőződésem, hogy ezt a fesztivált ennek az előadásnak volt muszáj zárnia: Urbán András rendezése vasmarokkal kapja el és nyomja oda a fejünket az éles lámpákkal megvilágított tükörhöz, hogy aztán száz percen keresztül ne engedjen a szorításból. Ez, az egyforma intenzitás amúgy nem válik előnyére az előadásnak, de az is lehet, hogy mindezt csak a színpadon elhangzottakkal szembeni zsigeri berzenkedésem mondatja velem.
Mert rettenetes dolgokat üvölt a képünkbe Urbán négy pompás színésze, Nagyabonyi Emese, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek. A kortárs színházi apokalipszis négy lovasa győzi szusszal, energiával, erővel az elképesztő szövegmennyiséget, és akkor a minőségről még egyetlen szót sem ejtettünk. Az „angazsált színházról”, ahogy azon a tájon nevezik, sokat beszéltünk, írtunk, gondolkodtunk az elmúlt kilenc napban, de most érzem igazán, mennyire vérre és agyra, szívre és lélekre menő tétje van, lehet ezeknek a szörnyű mondatoknak.
Gyanús az, ami nem gyanús: Ferenc pápa menekültekről szóló, nagy hatású szavait idézi fel az előadás első jelenete. Légüres térben érzem magamat, amikor a humánus üzenetet hallgatom befogadásról és integrációról, merthogy közben óriásplakátok, gyűlöletkeltő vezércikkek, manipulált mozgóképek cikáznak a fejemben. Ez, a másik valóság persze már ekkor jelen van: a díszes főpapi ornátus alatt ott figyel a magasszárú, acélbetétes bakancs.
És tényleg, ahogy a papi jelmez lekerül, hófehér katonai uniformisban állnak előttünk ezek a helyes, mosolygós, fiatal emberek, akikkel bármikor leülne az ember kávézni és dumálni, akik ugyanolyan szavazati joggal rendelkeznek, mint mi, akiket ugyanúgy vár haza a szerető családjuk, mint minket.
És akik aztán a következő bő órában levegőt is alig véve, egymás szájából szinte kitépve a szót komplex gyűlöletáriákat adnak elő a migránsok pokoli elvetemültségéről és a szegény európai ember végletes kiszolgáltatottságáról.
Bármennyire is idegtépő, érdemes jól megfigyelni a szöveget, ahogyan közhelyek és lózungok, hazugságok és tények, konteók és vágyak vadul cikázva, látszólag szelektálás nélkül keverednek egymással, morbid humorral és zabolátlan libidóval megpakolva az eleve súlyos mondatokat. Sorra előkerülnek a kedvenc gumicsontok (miért van okostelefonjuk, honnan van ennyi pénzük, ők maguk a biológiai fegyver, stb.), van zsidózás, buzizás, liberálisozás is, de hát látjuk, ez kell a népnek.
Aztán a beszélők emelik a tétet, amikor nem hagynak kétséget afelől, hogy nekünk, magyaroknak speciális szerep jut ebben a történetben. Röhögséges és tragikus a kiválasztott nép (ön)tudatosítása, félelmetes, mert itt és most banális a pápa Soros-bérenccé bélyegzése.
A ki nem mondható gondolatokat is kiüvöltik végül a hangok. „Itt az ideje, hogy elkezdjünk ölni”, hangzik el, és ekkor már egészen kicsire próbálom magamat összehúzni a nézőtéren. És mégis arra gondolok, hogy eközben odakint.
(Kosztolányi Dezső Színház: Az Úr nevében)
Fotó: thealterphoto2018