Elefánti Emma: Három hang
Előadás előtt odajön hozzám valaki, és ad egy „Pista” feliratú cetlit. Ez azt jelenti, magyarázza, hogy az előadás elején lesz egy tárlatvezetés, és neked akkor kell majd elindulni, amikor Pista vezeti.
Ahogy végigmegyünk az 1989-től máig vezető idővonalon, többször elhangzik, hogy „számomra ez újsághír volt”, vagy hogy „erről nekem fogalmam se volt”.
Tulajdonképpen az egész előadás így működik. Benne foglaltatik mindhárom alkotónak (Gőz István, Szabó Réka és Szász Dániel) az együtteshez kapcsolódó igazsága. Ezek itt-ott vitatkoznak, kommunikálnak ugyan egymással, a kialakuló képet mégis teljesnek érezzük. Hiszen abban az emberi rendszerben látjuk viszont, mint amiben megéljük az életünket. Nem akar sem egy nagy, egész igazságot megmutatni, de nem erőlteti a különböző narratívák harcát sem. Pusztán felmutatja őket egymás mellettiségükben.
Az emberi az előadás másik kulcsszava. Hogy az együttes tisztában van vele, hogy el akarja mesélni a történetét, valakiknek akarja elmesélni, és sem formailag, sem tartalmilag nem tehet úgy, mint aki – az egyszerűség kedvéért – figyelmen kívül hagyja a nézőt.
Gondolok itt a nyitó tárlatvezetésre, a zsinagóga bejáratánál kipakolt dinnyeadagokra. Azt, hogy Valcz Péter nem pusztán a kezünkbe nyom egy szórólapot, hanem el is magyarázza minden nézőnek, hogyan működik.
És ideértem azt az egyszerű és tiszta beszédmódot is, amivel az előadás performatív része alatt az alkotók hozzánk fordulnak. Az én/mi és te/ti tengelyen mozgó, folyamatos kommunikáció erősíti az érzést, hogy partnerek vagyunk az előadásban.
Az emberi élet különböző szférái ugyanúgy íródnak egymásra, mint a három narratíva: mindenből csak a szükségeset ugyan, de látjuk a magánélet mélypontjait is, ha kell. Gőz István szívbetegségét és Szabó Réka szerepválságait.
Ugyanígy a közélettel: ahogyan anno az ő alkotói életükbe, úgy szivárog be gyakorlatilag észrevehetetlenül a politika a színpadra egy nagyon hangos speaker formájában: önmagát ismétli, zajos és kizárhatatlan.
A zárlatban pedig, miután a múlton ilyen pontos módon végig vezettek minket, megképződik az együttes jelen létmódja: a három alkotó-előadó mellé megérkezik a menedzser, Papp Éva – akit egyébként olyan nagyra értékelnek, hogy előzőleg saját jelenetet kapott az előadásban – és többi segítőjük is, mert ha együtt, akkor teljesen együtt.
(Tünet Együttes: A tünetegyüttes – reality a pincében)
Fotó: thealterphoto2019