Ferencz Hedvig: Jég volt az apámban, hideg

Jugoszlávia, miközben épp darabolják. Tito mint családtag, mint segítő, mint mindent tudó rokon épp beférkőzik a háztartásokba – ezzel együtt pedig a családok is darabjaikra esnek, nemcsak a halálesetek, hanem az érzelmi bezárkózás miatt is. Terék Anna és Molnár G. Nóra Csönd című előadása nem kíméli a nézőt, de nem is rántja be egyetlen személyes történetbe. Közli a délszláv háború tényeit és azok következményeit. Megmutat és utunkra enged.

Az előadás az agresszió útját viszi végig, ahogy az elindul, és mindenbe belekap. A férfiakkal együtt hazajön a frontvonalról, beférkőzik a szeretet mellé is. Foltokat és fájó izmokat hagy maga után, ki tudja, meddig visszük tovább.

Hogyan tudunk lépést tartani egy folyamatosan változó, egyre veszélyesebbé és élhetetlenné váló környezettel? A gyerek új atlaszt kér, egyenesen Titótól, hogy tudja, hogyan is néz ki most a világ(unk). A térképet a talajként szolgáló raklapokra rajzolják fel a színészek, ami később a díszlet mozgatásával felszeletelődik. Az anya szétszórt lesz, nehezen funkcionál a mindennapokban, folyton keresni kell valamit, hiányokkal kell megküzdeni. Napról napra bomlik a nemzetek harmonikus együttélése.

Terék Anna nem helyezi a magyarokra a hangsúlyt, minden érintettről beszél. Nincs egyetlen magyar családunk, akit végig követünk, a színészek szerepből szerepbe bujkálnak, gyerekből felnőttbe és fordítva, ijedt anyából miniszterré, magyarból szerbbé, abból akár horváttá. Sok szerb nyelvű betét is van az előadásban: nem megmutatja az ott meglevő nyelvi korlátokat és keveredést, hanem elhelyez benne minket. Nem csak pár nyelvileg berögzült szóval érzékeltetik az egymásra hatást, ahogy ez általában történik. Itt túlmegyünk az örökírón, egészben kapjuk meg a zavarba ejtő nyelvi helyzeteket.

A verses dokumentumdráma megjelölés előre jelzi azt az erősen lírai nyelvet, amellyel az előadás dolgozik. Ez és a (legtöbbünk számára) idegen nyelvű megszólalások miatt rendkívül fontossá válnak a nonverbális jelzések, gesztusok, mozgások. Molnár G. Nóra rendezése nagy hangsúlyt fektet erre, kihasználja a vizualitás és zenei közbeiktatások különböző formáit. Pop, rap balkáni stílusban, Titót ábrázoló arcmaszkok is megjelennek. A négy színész (Nyakó Júlia, Felhőfi-Kiss László, Berta Csongor, Antóci Dorottya) precízen bánik a testével, minden mozdulatukat uralják, erős, pontos mimikával játszanak. Az énekek, vetítések és az akár prózai részeket is kísérő koreográfia érvényesen épül a szavak mellé – nem veszik át a fókuszt, de nem is maradnak csupán díszei az előadásnak.

A kérdések és az egyre intenzívebb érzelmek gyökeret eresztenek, egyre jobban betokosodnak: már a gyerek gondolkodik azon, kit kéne lelőni, hogy az apja többet ne féljen, az anyja ne sírjon tovább. A kiút a képzelgés marad; elképzelni, ahogy hideg férkőzött be a testekbe, és az okozza a történteket, apánk pedig hazahozta ezt a hideget. Nem nőnek a csontok, az érzelmek helyett az indulatok lesznek a mozgatóerők. A felolvasztásban pedig generációk munkája lesz benne.

(Terék Anna – Molnár G. Nóra: Csönd)

Fotó: thealterphoto2022