Mohai Aletta: Óriáscsecsemők
Harmadnapon, mikor Sardar bejött a terembe, leült közéjük és ezt mondá: Masszírozd meg a párodat! Akkor még sejteni sem lehetett, hogy ezen a napon a színészek egy hosszú és lélekfacsaró meditáción fognak keresztül menni.
Mikor jól átgyúrta ki-ki a maga társát, saját talpukat kezdtél el nyomkodni, föld, tűz, víz levegő szakaszokra felbontva a saroktól a féltalpig – vagy, ahogy Sardar mondja: a macskapárnákig. Ezután újra megtanultak járni, mint a bébik, úgy, hogy ne veszítsék el a kapcsolatot a talajjal. Ez a gyakorlat azt példázta, hogy a színészi szakmában minden nap újra és újra meg kell tanulni járni. Az egésznek az alapja a gyermeki kíváncsiság, és a kíváncsiság a színész igényessége önmagával szemben.
A gyakorlat során Sardar teljesen felhevítette mindenki lelkét és idegrendszerét, gyermekkori énjük kétségbeesett kereséséből megható találkozások lettek, melyeket – végre – igazi könnyek kísértek többeknél is. Ezután magzatpózba fekvés, a kicsi én paradox összeolvadása a felnőtt testtel a búcsú pillanataiban, gyermekkori emlékek felidézése, nagy találkozás egy fontos ismeretlennel. Időutazásuk során levezethették a feszültséget, lezárhattak magukban bizonyos személyes dolgokat. Hol nevettek, hol zokogtak, hol elképzelték, hogy gyermekkori énjük seggbe rúgja őket, és alkoholmentes sört kortyolgatva, cigirágóval a szájukban kismackófejet tetováltatnak magukra, vagy egy menő idézetet a Kis hercegből. És ezután jött a minden órára jellemző teljes megőrülés, amikor zenére énekeltek, tomboltak, ordítottak, olyan felszabadultan, akár a gyerekek.
A jól megérdemelt szünet után a tréninget az egyik tegnapi szemkontaktus-feladattal folytatták. Lényege, hogy körbe-körbejárkálás közben csak szemmel kiválasztani valakit, aki a másikat is kiválasztja. Ez a feladat arra (is) jó, hogy leméri, hol tart éppen egy csapat, és ez a csapat bizony már a harmadik napon nagyon jó úton haladt.
Ezek után megint hosszú és nehéz percek következtek. Két pár egymással szemben áll, elképzeli a másikat négy évesként. Elképzeli az arcát, az illatát, a nevetését, a hisztijét. És egyre fiatalítja: három, kettő, egy éves koráig, majd egyre visszább a hónapokban, míg napokon lépkedve eljut a születés pillanatáig, végül a nemtelen magzatállapotba. Aztán a megfoganásig, szülőkig, nagyszülőkig, milliárdokig vezeti vissza a másikat, egészen a csillagporig osztja. S mikor már mindenki elmerült párjának legmélyebb dimenzióiban, egyszerre mozogva kellett bizonyítaniuk, hogy alkalmasak a színész szakmára: ne lehessen látni, melyikük irányít, legyenek szélhámosok, éljen bennük a gyermeki a huncutság, a játék. Persze, mint minden feladat, ez sem volt mentes muzikalitástól: fiktív altatódalt dúdolgattak, amitől az egész terem egy méhkaptárrá, vagy valami keleti templommá változott, amiben imádkoznak.
A tegnap föladott házi feladatot ezen az órán nem kérte számon Sardar bácsi a gyerekeitől. Talán a következő órán tanúja lehetek a nagy feleltetésnek.
(Tea for Two workshop Sardar Tagirovskyval – 3. nap)
Fotó: thealterphoto2018