Proics Lilla: Nemzeti hagyományaink
Kézről kézre adjuk a szovjet csapatok kivonulására készített plakettet Háda Fruzsina Budapest-Záhony lecture performance-ának közepe táján, amikor már rendesen benne vagyunk a sztoriban, a vasúti szállítmányozási átrakodási pontként jelentőssé vált városka és a színésznő életének vonatkozó történetében.
A játékteret vasúttörténeti relikviák alkotják, afféle személyesbe forduló kiállításmegnyitón veszünk részt, még az éppen játszódó előadás kritikájának lényege is elhangzik – az értő (és posztmodern!) kritikusi hozzáállás az lenne, ha itt azt hoznánk le, mert az előadás történeti viszonyulását jellemző nyelviségre reflektáló csintalan humor abban is megjelenik.
Az erőteljesen fogalmazó plakett nézőtéri körbeadása az általam látott részvételi gesztusok egyik legügyesebbike, mert valódi dramaturgiai szerepe lesz: velünk-általunk vált tempót, fókuszt az előadás; direkt módon részévé leszünk a játéknak, egy-egy kiemelt pillanatban mindenki, az is, aki csak továbbadja; résztvevőként biztonsággal megválaszthatjuk, mennyire lépünk bele a játékba; a személyes történetek tényleg izgalmasak, hiszen már mindegyik önmagában is színház a színházban; a plaketten pedig nemcsak az akkori szovjet sereg nyomait érinthetjük szimbolikusan, hanem az Ukrajnát lerohanó sereg nyomaira is muszáj gondolnunk.
Ez az ambivalenciákban és játékosságban való gazdagság jellemzi az egész előadást, amit Háda Fruzsina (alkotótársa: Fábián Péter) azzal a kedves-finom bájjal jelenít meg, amire a közönség azonnal, az első perctől fogva vevő.
Egy Kárpátmedencei Szavalóverseny regionális elődöntőjének zsűrijét látjuk válogatni a járvány miatt online beküldött pályaművek közt. A RÉV Színház Fábián Péter író-rendezővel dolgozva ÉRV Színházzá lesz, de igazából VÉR színházat láttunk: pezsgő jókedvvel alakítják a Magyar Szavalatért Egyesület regionálisan kézivezérelt, gyaníthatóan korrupt működését.
Alighanem azért tudtunk ezen annyira röhögni, mert jól felismerhető ebben a működésben a pitiánerség, ami lehet akár országhatárokat is átívelő méretű, milliárdokkal hazardírozó, nagyban is ócska és kisszerű – amit a rövid próbafolyamat alatti improvizációkból is inspirálódva jó arányérzékkel megírt Fábián Péter.
Kiss Tünde, Árvai Péter, Balla Richie, Bársonyos Dávid úgy élik ezeket a szerepeket, mint amelyek akár igazak is lehetnének, és bár valóságfikciót nézünk, izgalmas minden elemében összevetni a hétköznapokkal, hogy rajtakapjuk őket, hol és mitől is emelkedik el a történet a színházon kívüli életünktől.
Amennyire a humor által hozzáférhető az előadás színjátéka, nekem a vers-videók nem működtek: egyfelől (gondolom) értettem a típusalakok megjelenítését, másfelől nem láttam/nem értettem meg a versmondások regisztereit. Pedig a Himnusz, ez a történelmileg terhelt, túlmarketingelt, korrodálódott vers, mint valami anyaghiányos lakótelepi beton pingpongasztal, akár valid fókusza lehetett volna az előadásnak – felvételen vagy színpadon bármilyen apropóból, hogy netán kiderüljön, van-e még bármi relevanciája viszonypontként.
A Hólyagcirkuszból alakult Közmunka Színház Zenekatasztrófája egy óra alatt lehántja a fölösleget az emberről. Utána napokig könnyebb, illúziómentesebb minden. A világot és egymást is untig értő két alak játéka az összekényszerítettség: a produkció élet / az élet produkció.
Szőke Szabolcs és Rácz Attila fehérbohócai elemi bizonyossággal tartják össze zenéjükkel a körülöttünk széthulló világot. Bukdácsolva, néha mordulva a sűrű hallgatásukban újra és újra nekifogva kiválasztják, javítgatják a még használható dolgokat. Blazírtan lépkednek át a tébolyon, ami mindannyiunkat szorongat. Mutatványszámba menő ismert és ismeretlen buhera-hangszereken játszanak – papírlap tépésével is muzsikálnak – szórakoztatják magukat és minket. Ebbe a nyilvánvaló folytonosságba csendítik bele Thomas Bernhard néhány mondatát, amelyek bár kiragadottak a szerző zenei dramaturgiájú szövegegészeiből, de ekként, kiragadottként is hordozzák zenei minőségüket és gyilkos élességüket.
A produkció esszenciális: bárhonnan olvasom, független, a szó értelmében nincs sehova betagozódva, se műfajilag, se strukturálisan, se művészi érvényesülési szándékában. Ezzel a ránézésre vackok közt turkáló, magukat aktuálisan produkálni minimálisan sem hajlandó, kívülállóságukkal sem foglalkozó színházcsinálók a végére már a személyességet is megengedik maguknak, úgy játszanak, mintha nem lenne idő, csak örökkévalóság.
Fotó: Thealterphoto2023
(3. nap: Háda Fruzsina: Budapest-Záhony; RÉV Színház: Jókedvvel, bőséggel; Közmunka Színház: Zenekatasztrófa)