Proics Lilla: Nők a borús egek alatt
Médeia eleinte majd’ belehal a bánatba. Már alig működik a teste. Ha nem jönne inger a külvilágból, tán már nem is élne. Minek. Aztán felszabadítja az élni akarását, dühösre issza magát. Fúriaként tombol. A szó hétköznapi értelmében – akkor is, ha elhangzik a lényegében ájultan fekvő alakja mellett, hogy tombol. Majd stratégiailag lefojtja az érzéseit és hidegvérrel véghez viszi a tervet. Bosszút áll. Bagossy Júlia átalakította Euripidész szövegét és lélektani drámát játszanak belőle. A lélektan megvan: a színészek aprólékosan kidolgozottan, okosan, nagy meggyőző erővel játsszák el. A vége ugyanakkor nyilvánvaló aránytalanság: Médeia nem ismeri a mértéket.
Médeia drámája akkor áll meg, ha végig tudunk menni vele. Ha nincs más választásunk, mint ölni. Ehhez, gyanítom, nem lehet megúszni, hogy Médeia, Iaszón mitológiai alakok, akik világokat mozgatnak meg emberfeletti erejükkel. A minőségükben feltétlenül van valami isteni – valami olyan moralitás, amit a mi hétköznapi módunkon nem érünk fel.
Respektálom a rendező, a csapat más irányú indíttatását, mert bátor. Megcsinálnak egy átlagos, mindennapos történetet, aminek más a vége, mint általában. Ilyen értelemben persze nem stimmel a társadalmi állítás – akkor stimmelne, mondjuk, ha a vonatkozó adatok szerint felcserélnék a szereplőket: nagyobb arányban apák gyilkolják meg gyermekeiket is, amikor az anya kilép a kapcsolatból. Az nem világos, hogy a rasszista szálat miért engedik el, hiszen az lélektanilag is hajtóerő lehet az őrületbe. A legkézenfekvőbb, amikor valami nem stimmel valakivel: azért, mert nem a mi vérünk.
Ám az ötlet és a megvalósítás, hogy lehozzák hétköznapira, figyelemre méltó. Pálos Hanna Médeiája nem/csak Euripidésszel mondja el a történetét, hanem közönséges, nekünk, nézőknek is hozzáférhető érzésekkel dolgozik, világosan, koherens színházi nyelven megszólaltatva azokat.
Itt az Euripidésznél meg sem szólaló kisgyermekek pedig eljátsszák a dráma másik felét. Pásztor Dániel és Jakab Balázs, továbbá a dajka, Kanyó Kata ijesztő érzékletességgel mutatják be a diszfunkcionális család történetét. A két kisfiút alakító színész elképesztő részletgazdag, változatos munkája adja a koncepció megvalósításának alapját. Bányai Kelemen Barna kicsi, ügyes gesztusokkal csinálja meg Iaszónt: kimódolt szakálla ellenére még egy fiatal lánynak is ellenállhatatlanul imponáló macsó, aki mégiscsak legyőzi a kisfiai iránt érzett meleg szeretetét az új kapcsolat/egy új élet reményében.
Ezt a lélektani kisrealizmust anyanyelvi mélységgel beszélik a színészek – joggal épít rá a rendező. És kalapács ide vagy oda, én a végén nagyon igyekeztem Médeia figuráját a feketeruhás mindenki más fölött álló isteni minőségben látni, különben egy idegbajos, fékevesztett, aljas, gyermekeit nem szerető nőt kaptam volna, és akkor nem lenne a történet katartikus, csak tragikus a szó sajtóban használt értelmében.
Sylvia Plath szövegei ma is húsba maró fájdalommal hozzák át a transzgenerációs traumákkal is terhelt, elviselhetetlenné váló gyermekkori kínlódásokat. A felnőttként csak tovább forszírozott rettenetet, amitől aztán már nem is lehet szabadulni. Sylvia Plath Az üvegburában megírta magát, talán terápiás szándékkal is, ahogy enyhülnek a fájdalmak, és élhetővé válik az élet.
A valóságban persze nem ez történt. Nem bírt a nem csillapodó fájdalommal. Miután gyermekei apja elhagyta egy másik nőért, végzett magával, a gyermekek biztonságára külön ügyelve – ami a Médeia olvasatai közti vitát is illeti. Igaz, Ted Hughes következő felesége, aki ugyancsak öngyilkos lett, nem óvta meg közös gyermeküket, ami, tessék, validálja a fenti dilemmát: már csak az ő történetük alapján sem állíthatom a maradéktalan igazamat, akár vonatkozó statisztikákra is hivatkozva.
Az üvegbura című előadás elementáris. A regénnyel szinte egyidőben, a hatvanas évek elején született dal, a Feeling Good (eredetileg egy musical egyik dala, Nina Simone nemsokára ugyancsak elénekelte, de a 2005-ös feldolgozás hibátlan választás volt) szinte mindent elmondott a fiatalon meghalt nő igyekezetéről. Jó, hát mindezt persze el is kellett játszani. Okosan, érzékeny figyelemmel építkezve.
Koós Boglárka és a csapat (Bagossy Júlia rendező, Birta Márton színész, zenei szerkesztő, koreográfus, Gaál Anna dramaturg) egyre beljebb jut a máig velünk élő emblematikus történetbe, ahogy Plath konzisztensen elmondta magát. Megrázó azzal is szembesülni, ahogy ez még ma is kihívás, mert a nyelv, a művészi kifejezési formák még mindig nehezen bírnak a hasonló nőtörténetekkel, ez még ma is forradalmi, de legalábbis jelzőzött: feminista. Koós Boglárka alkotótársai odaadó munkájával együtt megmutatta az anyag elemi, időtlen igazságát. De ott van a huszonévesek járvány alatt megélt szenvedésének tudása is, ami azóta is itt lebeg körülöttünk, kibeszéletlenül. Sylvia Plath élethalálharcát még soha nem láttam ilyen elemi erővel és virulenciával megjelenítve.
Fotó: Thealterphoto2023
(1. nap: Katona József Színház: Médeia; Freeszfe – Trafó: Az üvegbura)