Zárug Berni: Családállítósdi
Alkoholista apuka: pipa. Haldokló vállalkozás: pipa. Öngyilkos hajlamokkal rendelkező anya: pipa. Egy fiú, aki mindkét szülőtől örökölte ezeket a tulajdonságokat, azt sem tudja, mit nem tud, és talán meleg is: pipa. Egy testvér, aki talán irigységből nem száll le a fiúról, és mindent verekedéssel próbál megoldani: pipa.
Az Éjszaka a nappal anyjában mindez megvan. Ennyi kell egy a szó legszorosabb értelmében „elbaszott”, és egyben sablonos családhoz.
Hatásvadász zongorakoncert a sötétben, majd Vilmányi Benett meztelenül. Az előadás első negyed órájában reménykedem, ez nem csak azért van így, hogy egy főiskolás megmutathassa, „mennyire bevállalós”. Aztán rájövök, hogy a Dávidot játszó színész az egyetlen a csapatból, aki már végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, így indokolatlanul hat a komplexusos főhős tükör előtti szépelgése ─ talán jobb lett volna, ha az első tippem bizonyosodik be.
Belép Georg (Hajdu Tibor), és döcögősen, de elindul az erőltetett, sűrű dialógus. A szereplők nem realista kulcsban játszanak, narrációként közlik az instrukciókat, és igyekeznek több módon elidegeníteni (így alakítja például Konfár Erik az anyát, aki annak ellenére, hogy a koncepció szerint annyira határozott és független nő, hogy már-már férfi, érthetetlen módon képtelen otthagyni férjét). Egy darabig. Aztán néha eltűnik a felállított konvenció, és narrálás helyett játszanak.
Az alkoholista apa (Koller Krisztián) ─ akinek két óra „miértiszolnemiszom” után határozottan idegesít a folyamatos hisztije ─ miatt váló szülők problémája aktuális téma a mai társadalomban. Én szerencsére magamra nem tudtam ilyen szempontból reflektálni, ami azért is mázli, mert ha sikerült volna, sem kapok semmiféle feloldozást az előadástól, arra pedig gondolni sem merek, hogy az amúgy sejthető zárlat lett volna a sugallt megoldás.
Szóval ugyanazt a problémát járják körbe és körbe, feszültségek halmozódnak, amelyeket a szereplők jobb esetben ordítozással, rosszabb esetben dalokkal vezetnek le. Félreértés ne essék, nem a színészek énekhangja miatt fészkelődtem a székemben minden songos megoldásnál: ilyenkor többnyire dallamos káromkodásokat, illetve kamaszosan színpadias kirohanásokat hallhattunk (nem túl igényes megfogalmazásban, viszont figyelemre méltó zongorakísérettel – Józsa Tamás). Úgy gondolnám, hogy ha már a fiatalok a zenében találják a menekvést, a „baszd meg, baszd meg, baszd meg”-nél mélyebb rétegekhez nyúlnak.
A négy szereplő szabadulni próbál, de képtelen rá ─ kicsit családállítás-, terápiajellegű (ha már Vilmányi Benett) az egész, mintha csak bezártak volna egy négytagú családot a térbe, hogy játsszák el, és oldják meg a dolgaikat, ők meg két órát törnék magukat ezen teljesen eredménytelenül.
(Színház- és Filmművészeti Egyetem: Az éjszaka a nappal anyja)
Fotó: thealterphoto2018