Zárug Berni: Pocakdimenzió
Fogdossuk a fejünket. Rázkódjunk jó sokat, hogy teljesen ellazulhassunk. Ezután járkáljunk kicsit a térben. Egészen addig, amíg elkészülünk. Amíg készen állunk arra, hogy eljussunk ODA. Ennyi.
Így narrálja Dányi Viktória hatalmas pocakjával a színpadon történteket. Ha egy előadásról van szó, elvileg tényleg ennyi lehet. Van azonban valami, amihez közel sem kell akkora tehetség, amekkorával a négy táncos (Furulyás Dóra, Nagy Csilla, Virág Melinda, Dányi Viktória) rendelkezik, teljesen elementáris, természetes dolog, viszont egy olyan biológai és egyben pszichedelikus utazás, hogy szinte képtelenség felkészülni rá. Félreértés ne essék, a Buroknak nem is ez a célja, nem egy szülés előtt álló kismamáknak szóló tájékoztató, bár ebben a kategóriában is helyt állna.
„A szülés két ember, a szülő nő és a születő gyermek szoros és intim együttműködése, amikor a kicsi utat tör, az anya pedig utat enged neki a világba.” Ilyen és ehhez hasonló érzékletes definíciókat találunk, ha rákeresünk, mi is ez a csodának nevezett dolog, mely állítólag minden nő életének legszebb pillanata.
Azt viszont, hogy valójában mekkora szopás az a két vagy akár tizenegy órás út, amíg végre körülvesz minket a delíriummal átitatott megkönnyebbülés ─ ami a Tünet Együttes értelmezésében a Disney-hercegnők cukormázas ugrabugrálásához hasonlítható ─, nem igazán részletezik sem a szakkönyvek, sem az internetes források. Talán azért nem, mert valójában lehetetlen pontosan meghatározni.
Szabó Réka rendezése azonban ezt mégis megkísérli. Három anyuka őszinte, zseniális abszurd humorral fűszerezett történetét hallgatjuk. Egyikőjük a fürdőszobában, viszonylag könnyen, mondjuk úgy: pikk-pakk kitolja a babát. A másikuk, bár alterebb szülést tervezett, egy Jézus-, egy Buddha-szobor és a biztonság kedvéért Szűz Mária társaságában (hogy legyen valaki, aki azért mégiscsak átélt már ilyet), „unalmas módon” otthon, fekve hozza világra a picit, órákig tartó vajúdás után. A harmadik nő nem elég, hogy tizenegy órán keresztül szenved a kórházban, mindeközben a „segítőkész” nővérek folyamatos instrukciókkal idegesítik, utasítgatják.
Miközben a három nő minden értelemben egyre jobban megnyílik, folyamatosan közvetítik az átélt dolgokat az egyre durvább fájásoktól az olyan tündéri pillanatokig, mint amikor Virág tizenöt hónapos kislánya saját nyelvén kommunikál anyukája pocakjával a vajúdás előtt.
Rajz: Dohy Anna
„Azt mondjátok el, milyen, amikor kicsusszan.” – kéri a negyedik táncos, aki egyszerre játszik, kellékeket pakol, fényt és hangot is kezel. Ezt elmondani nem lehet. Legalábbis szavakkal, ezért különböző mozgásvariációkat, kis koreográfiákat hoznak az érzés kifejezésére a táncosok, hogy azt, amit eddig kívülről szemléltünk, most belülről vázolhassák nekünk. Mindegyik egyedien gyönyörű, de dinamikájában mégis azonos.
Mindhárman kínlódva jutnak el az elengedésig, a Frozen-ből ismert Let it go feelingjéig, de végül, amikor a kamerahasználattal hangsúlyozott mosolygó arcukat nézzük, és azt hallgatjuk, milyen érzés volt nekik a kicsiket először magukon érezni, megértjük: fájdalom ide vagy oda, gyorsan vagy órákig szenvedve, egyikőjük számára sem kérdés, mennyire megérte mindez.
És tényleg elég volt ennyi, hogy eljussanak ODA: egy csodával mutatták meg a legnagyobb csodát.
(Tünet Együttes: Burok)
Fotó: thealterphoto2018