Ferencz Hedvig: 989 – Júdás száma
Az elmúlt napok előadásai megidézték Sophie Scholl lázadó röpiratait, Hitler és Orbán beszédeit, a délszláv háború szörnyűségeit, Tito dicsőítését. Talán még folyamatos elszámolásban vagyunk, a közös kiállás eszközeit keressük. A marosvásárhelyi Yorick Stúdió Lázadni veletek akartam című előadásában ismét harminc évvel ezelőttre tekintünk vissza: Ceaușescu portréi között keressük a saját tükörképünket.
A Bódi Attila regénye alapján készült darab egyszerre beszél a nagy történelemről és a legegyszerűbb hétköznapokról, és ebben az egységben születik meg a sűrű és mélyen valódi kép a Ceaușescu diktatúráról. Nem az értetlen kisgyerek vagy a felnőttek szemszögét választja, hanem azt a legérzékenyebb átmenetiséget, ahol és amikor a kamaszok kezdenek látni és dönteni. Ettől a látástól a művelt családból érkező Péter izzik, a konformista Zoli őrlődik, Áron pedig végre becsatornázhatja valahová, hogy nincs kibékülve a világgal. Húsz év múlva pedig, egy osztálytalálkozóra érkezve, leltározzák a ’89 őszén történt dolgokat.
A három forrófejű fiatal plakátokat gyárt. Lázadó, mégis humoros szlogenek visszahangoznak a színpadon: Ceaușescu idióta, Ceaușescu magyar, Ceaușescu székely. És az önálló életre kelt jelmondat: Nincs pénz fagyira. Mi az az egység, emberi kötelék, ami a legjobb barátunkká tesz valakit? A megidézett korszak borzalmainak és abszurditásukban humoros hétköznapjain túl ezt a választ is keresi a Barabás Olga által színpadra írt darab. A hőstettre készülés erősíti, a végrehajtása és a karszám miatti lebukás pedig megszakítja a köteléket: Péter meghal, Zolit megkínozzák, Brigit megerőszakolják, Áron egyedül marad.
Két mikrofon, két színész, egy zenész. De rengeteg karakter, akiket meg is formálnak, nem csak elsztoriznak róluk: Ottó bácsi aligazgató, Petreiuș szekus. Izgalmas egyvelegként idézi a megoldás a monológ mellé a stand up műfaját, miközben egyik sem lesz igazán. A monológ is diskurzussá válik, a stand up pedig megszűnik ott, ahol az egyedül megvilágított, mikrofon előtt álló férfi megszólal. A negyedik szereplőként megjelenő, sötétben mászkáló kamera nem hangsúlyoz, hanem a különböző karakterek megformálását erősíti. Három képernyőn látjuk a színészek arcát, diszkréció nélkül rájuk közelít, olykor el is torzítja őket. Az öltönyös Zolit sokszor szónoklást idéző pozícióban fagyasztja le, mintegy Ceaușescu megjelenítéseként.
Sebestyén Aba – aki egyszerre a darab rendezője is – és László Csaba felejthetetlen játékkal remekel, folyamatosan izgalomban tartva a nézőt. Mindezt természetesen segítik a zenei betétek, Szász Csaba kísérete is, amelyek dinamikában és tempóban is követik a szöveget. Nincs igényünk mutatósabb díszletre, monumentális színpadi mozgásokra – az apró, érzékletes hangszín- és akcentusváltások, hangsúlyok és finom, mégis hirtelen mozgások határozottan viszik el a hátukon az előadást. A szöveg néhol erőteljesen lírai jellege láttató erővel bír, az említett szagokat szinte érezzük is.
A világ lehetőség, a társadalom zavaros folyadék. Ebben pedig mi a bátorság, hol éri meg és hol nem? Az-e a szabadság, ha távol tartjuk magunkat a rögeszméktől, és semleges talajon állunk? Hány emberre kéne gondolnunk, mielőtt hősök akarunk lenni? Áron és Zoltán felnőttként tanulja meg a bátorság más formáját, mikor a tinédzserkori lázadásuk következményeivel néznek szembe. Mégis, az előadás nem lebeszél a kiállásról, és nem is meggondolatlanul kampányol mellette – azért persze kiköp a szájából, ha langyosak vagyunk. De egyelőre csak annyit kér, vegyük észre, és mondjuk is ki, ha nincs pénz fagyira.
(Yorick Stúdió: Bódi Attila: Lázadni veletek akartam)
Fotó: thealterphoto2022